• 5.1 VIZSGÁLD MEG A HITEDET
• 5.2 EFÉZUS – A RAGASZKODÓ
• 5.3 SMIRNA – AZ ÜLDÖZÖTT
• 5.4 PERGAMON – A MEGALKUVÓ
• 5.5 THIATIRA – A SZERTARTÁSOS
• 5.6 SÁRDIS – A NÉVLEGES
• 5.7 FILADELFIA – A HŰSÉGES
• 5.8 LAODICEA – A LANGYOS
• 5.9 GYÜMÖLCSÉRŐL ISMERNI MEG A FÁT

5.1 VIZSGÁLD MEG A HITEDET

A Biblia utolsó fejezetében, a Jelenések könyvében olvashatóak azok a próféciák, melyekkel maga Jézus próbálta felkészíteni a különböző korokban élő hívőket az egyes korszakok jellemző kísértéseire, megpróbáltatásaira, hogy ezek ne érjék meglepetésként a keresztényeket, hanem tudatosan ellenük tudjanak állni. A próféciák napjaink keresztényeinek is szólnak, érdemes tehát rájuk odafigyelni.

Ezeket a próféciákat János apostol jegyezte le hét levél formájában. A levelek konkrét címzettje hét keresztény gyülekezet (Efézus, Smirna, Pergamon, Thiatira, Sárdis, Filadelfia, Laodicea), melyek abban az időben, az első században működtek a Római Birodalomban, a mai Törökország területén. Annak ellenére, hogy ez a hét keresztény gyülekezet ugyanabban a térségben egyszerre működött, mégis teljesen eltérő típusú közösségek voltak, más-más jellemzőkkel, melyek miatt Jézus megdicsérte, illetve megintette őket. Az üzenet tehát egyrészt nekik szólt. Másrészt, mivel a hét korabeli gyülekezet jellemzői ráillenek a mindenkori keresztények hét alaptípusára, Jézus dicséretei és intései minden valaha élt keresztényhez is szóltak.

Az egyes keresztény típusok nem egyszerre jelentek meg a történelem színpadán, hanem fokozatosan, egymást követve léptek színre az Egyház egyes korszakaiban, a megváltástól az elragadtatásig. Azután az egyes típusok nem tűntek el a korszakok váltásakor, hanem fokozatosan egymás mellé társultak, és azóta is egymás mellett léteznek. Vagyis ma már egyszerre találkozhatunk mind a hét típusú hívővel, illetve közösséggel.

A hét keresztény típus alábbi leírása alapján mindenki eldöntheti, hogy ő maga a kereszténységen belül melyik típushoz tartozik. Fontos, hogy ezek a típus leírások nem egy-egy konkrét felekezetre vonatkoznak, hanem igazak lehetnek bármely keresztény közösségre, illetve a közösségek bármely tagjára. Akár ugyanabban a közösségben is jelen lehet többféle keresztény típus egyszerre. Jézus a levelekben megtérésre szólítja az egyes típusokat, tévedés tehát azt hinni, hogy keresztényeknek nincs szüksége megtérésre. Sőt, a jó hír éppen az, hogy Jézus nem mondott le egyikünkről sem, senki sincs végleg beskatulyázva abba a típusba, ahová jelenleg sorolná magát, hanem lehetősége van megtérni belőle. Éppen ezért fontos, hogy mindegyikünk feltegye magának a kérdést: vajon azon az úton járunk-e, amit Jézus annak idején kijelölt az Egyház számára?

Nem jó halogatni a megtérést, mivel, ha egy keresztény sokáig nem hallgat az Úrra, akkor egy idő után Isten megengedi, hogy felerősödjenek benne azok a negatív tulajdonságok, amiket soha nem próbált meg felszámolni. A Biblia szerint pontosan ez jelzi majd a végső ítélet közelségét, hogy a kegyelmi idő mindenki számára lezárul, többé nem lesznek képesek megváltozni az emberek, még ha akarnának sem. A jellemek véglegesen rögzülnek: mindenki olyan marad, amilyenné a korábbi döntései következtében vált:

Aki igazságtalan, legyen igazságtalan ezután is; és aki fertelmes, legyen fertelmes ezután is; és aki igaz, legyen igaz ezután is; és aki szent, legyen szent ezután is. És íme, hamar eljövök; és az én jutalmam velem van, hogy megfizessek mindenkinek, az ő cselekedete szerint. (Jelenések 22:11-12)

5.2 EFÉZUS – A RAGASZKODÓ

Az első levél címzettjei az efézusi keresztények. Ők azok, akik ragaszkodnak a bibliai igazságokhoz, képesek felismerni a hamis tanításokat és elhatárolódni tőle. Ám eközben elveszítették az "első szeretet" tüzét, azaz nincsen már személyes, élő kapcsolatuk Istennel. Valóban hisznek és komolyan veszik a hitet, csakhogy kihűlt a motivációjuk: a hitüket inkább kötelességtudatból élik meg. Ennek veszélye, hogy könnyen vallásos rutinná válhat, vagy szeretetlen kritikussághoz, törvénykező hozzáálláshoz vezethet.

Ez a típus az első században, az apostoli kor végén rajzolódott ki. Ekkor Jézus tanítványai, az apostolok már nem éltek (kivéve János apostol, aki a Jelenések könyvét leírta), de az apostolok követőinek még megvolt a helyes látása arról, hogy milyennek kell lennie az igaz Egyháznak. Erre utal az efézus szó jelentése is: kívánatos. 

Jézus a levélben megdicsérte a gyülekezetet a fáradhatatlan szolgálatukért, a béketűrésükért és amiért gyűlölik és leleplezik a "nikolaiták" egyre terjedő hamis szolgálatát. A nikolaita szó jelentése: Isten népét elnyomó. Az ebben a korszakban kialakuló papságról van itt szó, akik az apostolok helyébe léptették magukat, de a tevékenységük már semmiben sem hasonlított a hajdani apostolokéhoz, mivel nem álltak a Szent Szellem vezetése alatt, és a tekintélyükkel visszaélve elnyomták a hívőket.

Pál apostol korábban előre figyelmeztette az efézusiakat arra, hogy tévtanítók tűnnek majd fel az apostoli tekintély távozásával:

Mert én tudom, hogy a távozásom után jönnek közétek gonosz farkasok, kik nem kímélik a nyájat. Sőt ti magatok közül is támadnak férfiak, kik fonák dolgokat beszélnek, hogy a tanítványokat maguk után vonják. (Apostolok cselekedetei 20:29-30)

Valóban így történt, hamis tanítások sora kezdett terjedni Efézusban. Ilyen tévtanítás volt pl. a libertinizmus, melynek képviselői azt tanították, hogy mivel a test úgyis elpusztul, így mindegy, mit teszünk vele, attól a szellemünket nem mocskolja be a bűn.

Egy idő után sajnos az efézusi gyülekezet szellemileg megfáradt, nem lángolt már bennük az első szeretet. Jézus emiatt megintette és megtérésre szólította őket. A kihűlés oka lehetett az apostoli vezetés hiánya, másrészt, ha egy gyülekezet folyamatosan tévtanítások vagy más negatív hatások ellen kénytelen védekezni, akkor a Jézus Krisztussal való személyes, örömteli közösség könnyen háttérbe szorulhat.

5.3 SMIRNA – AZ ÜLDÖZÖTT

A második levélből megismerhetjük a smirnai kereszténység típusát. Ezek a hívők képviselik az üldözött egyházat, akiknél a hit nem egy kellemes életforma, hanem gyakran életveszélyes döntés. 

A smirnai gyülekezetnek szóló levélből arra a korszakra ismerhetünk rá, amikor a keresztényeknek súlyos üldöztetésben volt részük, mert nem voltak hajlandók részt venni a korszakot jellemző császárimádásban. A szisztematikus üldözés Néró császár idején (i.sz 64) kezdődött, és összesen tíz nagy üldözési hullámot jegyzett fel a történelem. Valószínűleg erre utal a "tíz nap nyomorúság", amire Jézus a levélben figyelmezteti a smirnaiakat. Az üldözött és kivégzett mártírokat jelképezi a gyülekezet neve is, mely a mirha, azaz szenvedés szóból származik. A mirha könnycseppként folyik ki a mirhafa kéreg sérülésének repedésein. 

Jézus a smirnai gyülekezetet nem intette meg, nem szólította őket megtérésre, elismerően szólt róluk, amiért a nyomorúságukban is gazdagok. Ez olyan gazdagság volt, amit az üldözőik nem tudtak elvenni tőlük: a hitük és a hűségük. Az Úr iránti szeretet, mely az efézusiaknál kihűlni látszott, fellángolt ezekben a hívőkben, az egyházat ért szenvedések következtében. Nem volt szükségük megtérésre, hiszen az életüket is feláldozták a hitükért, minden körülmények között hűek maradtak Istenhez. 

Azt gondolnánk, hogy a keresztényüldözés az ókorban vagy a középkorban megeshetett ugyan, de a mai világban biztosan nem. Pedig bármilyen meghökkentő, ma is évente keresztények ezreit ölik meg a világon. A keresztényeket leginkább az iszlám országokban üldözik, de más kultúrákban is súlyos következményekkel számolhatnak a Jézusban hívők. A kereszténygyűlölet sok helyen annyira elvakult, hogy saját családtagjaik jelentik fel vagy gyilkolják meg a keresztény hitre tért rokonukat. Egyes országokban az is elég a kivégzéshez, ha csak Bibliát találnak valakinél. A kommunista Észak-Koreában pl. munkatáborba hurcolják az egész családot, ha csak a gyanúja felmerül annak, hogy egyiküknek Bibliája van. A békésnek tartott hindu vallású Indiában a keresztények ellen elkövetett gyilkosságok többségénél már nem is indítanak hatósági eljárást. Napjainkban a keresztényüldözésről a nyugati médiában alig hallani, mint ahogy arról sem hallunk a hírekben, hogy hányan fordulnak mégis Jézus Krisztus felé ezekben az országokban, elhagyva a korábbi vallásukat.

Eközben a keresztényellenesség egyre inkább jelen van a nyugati országokban is. Érdekes módon nem az iszlám, hanem a progresszív társadalmi trendek terjedése miatt. A nyugati keresztényellenesség nem fizikai üldözést jelent, hanem hátrányos megkülönböztetést, a vallásszabadság korlátozását, leginkább jogi következményeket és társadalmi kirekesztést. Ennek enyhébb változata, amikor a keresztényeket a konzervatív értékrendjük miatt a társadalom kigúnyolja, elmaradottnak vagy intoleránsnak bélyegzi. Több nyugati országban tiltják a keresztény jelképek (pl. kereszt) viselését a munkahelyeken, a cég semlegességére hivatkozva, miközben más ideológiai jelképek használatát engedélyezik. Súlyosabb esetben jogi következményei is lehetnek annak, ha valaki a Biblia hagyományos értékeit képviseli, esetleg bibliai idézetet tesz közzé. Annak hangoztatása pl., hogy Isten nőt és férfit teremtett, hogy egymással, és ne azonos neműekkel éljenek házasságban, "gyűlöletbeszédnek" minősül. Állami iskolákban tiltják, hogy a tanárok akár csak megemlítsék a diákoknak Istent, miközben a homoszexualitást és nemváltást népszerűsítő kiadványokat beengedik az iskolákba. Gyakori a lelkiismereti szabadság korlátozása is, amikor abortusz vagy eutanázia végrehajtását megtagadó orvosokat perelnek be, vagy olyan cukrászokat, virágkötőket, akik nem kívánnak azonos neműek esküvőjéhez asszisztálni. A legkirívóbb esetek, amikor azért tartóztatnak le valakit, mert abortuszklinika közelében álldogálva gondolatban imádkozik (és ezt bevallja a rendőri intézkedés során). Skandináv országokban pedig nem egyedi eset, hogy házaspároktól a gyámhatóság azért veszi el a gyermekeiket, mert keresztény értékrendre próbálták nevelni őket.

Mindenesetre az a smirnai és a nyugati típusú keresztényüldözések példájából is jól látszik, hogy akár valós fizikai üldözésről, akár társadalmi kirekesztésről van szó, az eredmény ugyanaz: minél nagyobb a külső kényszernek való ellenállás, annál tisztább lesz a hit.

5.4 PERGAMON – A MEGALKUVÓ

A harmadik levél a pergamoni keresztényeket szólítja meg. A pergamoni keresztény hitéletét a sorozatos kompromisszumok alakítják. Amikor a hite és a világnézete ellentmondásba kerül, akkor a hitét módosítja, s nem a világnézetét. Nem hagyja el a hitét, de felhígítja az aktuális világnézeti trendekkel, ideológiákkal, hogy kényelmes élete legyen, vagy hogy ne kerüljön bajba a hite miatt. Így kicsit keresztény, kicsit "világi".

Ennek a keresztény típusnak a kialakulása onnan számítható, amikor Constantinus császár vallásszabadságot hirdetett a Római birodalomban (313), ezzel véget vetett a keresztényüldözésnek, majd államvallássá tette a kereszténységet. Constantinus maga azonban nem lett keresztény, továbbra is a pogány kultuszokat követte. Látszólagos megtérése politikai lépés volt, mert így nyert magának sok ezer keresztény katonát. Hozzá hasonlóan a birodalom népei is nehezen adták fel a bálványimádó vallásokat. Az "átállás" könnyítése érdekében a kereszténységet engedték összeolvadni a pogány kultuszokkal. A pogány templomokból lett gyülekezeti házakban a pogány szobrok és szertartások belekeveredtek a keresztény gyakorlatba. Elindult a keresztény bálványimádás, miután sok pogány istenséget átneveztek és szentnek nyilvánítottak. A pogány istennők tulajdonságait Máriára ruházták át. Az örök szüzesség pl. eredetileg Artemisz istennő jellemzője volt, s ekkor született az a tanítás, hogy Mária Jézus születése után is szűzként élt, holott a Bibliából egyértelmű, hogy Máriának több gyermeke is lett a férjétől, Józseftől. Máriát anyaistennőként kezdték imádni, imádkozni kezdtek hozzá.

A pergamon szó jelentése: vegyes házasság, egyesülés. Ez egyrészt utal az állam és az egyház egyesülésére, vagyis az államvallás kialakulására, másrészt a kereszténység és a bálványimádás összekeveredésére is. A konstantini fordulattal tehát az egyház államilag elfogadott lett ugyan, de ez mégsem hozott jót, mivel így a kereszténység elveszítette a szellemi erejét, a pogány kultuszok teljesen megfertőzték. A pogány rítusokkal átitatott új hibrid vallás önmagát katholikos-nak, azaz egyetemesnek kezdte nevezni, s ezzel már nevében is elszakadt attól, amit eredetileg khristianismos-nak, vagyis Krisztus követésének neveztek.

Jézus a levélben meginti és megtérésre szólítja a gyülekezetet, amiért engedik, hogy a gyűlölt nikolaiták, azaz a hamis tanításokat hirdető papság (akiket már ismerünk az efézusi levélből), ugyanazt tegye a kereszténységgel, mint annak idején az Ószövetségben szereplő Bálám Izrael népével. Bálám tanácsára sikerült megrontani Izrael fiait a környező bálványimádó népekkel való keveredés által, a pergamoni korban pedig a hamis papság igyekezett megrontani a kereszténységet a Római birodalom népeinek bálványimádó vallásával.

Akik nem voltak hajlandók áttérni az új katholikos vallásra, azokkal szemben erőszakos térítésekbe kezdtek. Többé nem az evangélium hirdetésével próbáltak hatni az emberekre, hanem az államhatalom erejével kényszerítették őket a "jóra". Ezzel ismét keresztényüldözés vette kezdetét, de ekkor már nem a pogány Római Birodalom üldözte a keresztényeket, hanem a felhígult, kereszténynek mondott államhatalom üldözte a hagyományos bibliai tanításokat valló hívőket. Hiába lett tehát államvallás a kereszténységből, Krisztus igazi követői továbbra is kisebbségi, üldözött keresztények maradtak.

A levélben említésre kerül a korabeli Pergamon városában található "Sátán trónja"-t, mely arra a hatalmas Zeusz-oltárra vonatkozhat, ahol a görög-római istenségeknek áldoztak évszázadokon át. Jézus megdicséri azokat a pergamoni hívőket, akik ebben a környezetben is megtartották az eredeti hitüket.

Említi Antipászt, aki az első században Pergamon püspöke volt, és mártírhalált halt, mert nem volt hajlandó áldozni a császárnak és a pogány isteneknek. Jézus az ő példájával szemléltette, hogy milyen típusú hűségre lesz szükség a pergamoni korszakban. Antipász neve azt jelenti: mindenki ellen. A neve és a sorsa tökéletesen leírja azt a kisebbséget, akik a hitehagyás idején a többséggel szemben kitartottak a bibliai hit mellett, vállalva, hogy ezért az állami egyház üldözöttjeivé válnak. 

Sajnos azonban sokan nem tartottak ki az üldözések során. Nem csak hívők, de sok egyházi vezető is megtagadta a hitét, és elfogadta az új tanokat, hogy cserébe továbbra is megtarthassák a tisztségüket. Az ő hitelességük helyreállítása érdekében alakították ki azt az álláspontot, miszerint az egyházi személyek erkölcsi és hitbeli állapota nem befolyásolja a tevékenységüket, azaz továbbra is áldást tudnak közvetíteni a hívők felé annak ellenére, hogy ők maguk elveszítették a hitüket, vagy netán bűnben élnek. Ez az álláspont azonban nyilvánvalóan helytelen: ha egy egyházi vezető nem hiszi, hogy a Biblia Isten szava, akkor nyilván bármit megtehet, mert nem veszi komolyan a Bibliai azon figyelmeztetését sem, miszerint Isten súlyosan számon fogja kérni rajta a hívők megtévesztését, megrontását.

A Sátán korábban a többistenhit elterjesztésével gátolta, hogy az emberek megtalálják Istent. Később pedig mindent megtett, hogy kivégezzék Jézust. Azt, hogy ezzel éppen a megváltásban segédkezett, csak a feltámadás után értette meg. Látta, hogy Jézus követői veszélyt jelentenek a számára, így stratégiát váltott: módot keresett arra, hogyan lehet a kereszténységet belülről megrontani. Az új egyházi vezetés rengeteg keresztényt kivégeztetett, Isten Igéjét pedig hamis tanításokkal tette erőtlenné. A Sátán tudta, hogy az Ige képes megváltoztatni a hívőket, elérte tehát, hogy inkább a hívők változtassák meg az Igét.

A pergamoni kompromisszumra könnyen találunk modern kori példákat is, azaz olyan keresztény egyházi tanításokat, melyek nem tagadják meg Isten létezését, csak éppen összevegyítik a világ aktuális elvárásaival. Egy ilyen típusú keverék pl. az az elmélet, ami mindjárt a Biblia első történetét felülírja, azt állítva, hogy Isten nem a szavával teremtett, hanem az evolúció által. Ez egy kísérlet arra, hogy a keresztény tanítás jobban idomuljon a világ felfogásához, illetve azon keresztényekéhez is, akik testi módon gondolkodnak, és nem veszik tudomásul, hogy Isten számára nem volt lehetetlen a szavával hat nap alatt megteremteni a világunkat. A Bibliából azonban kiderül, hogy a próféták, az apostolok, sőt maga Jézus is szó szerint vette a teremtés leírását. Több helyen hivatkoznak pl. Ádám és Éva létezésére, márpedig, ha az evolúciós verzió lenne igaz, akkor nem is beszélhetnénk első emberpárról.

A hasonló tévtanítások miatt a mai keresztények a Bibliát olvasva egyre inkább csak azt hiszik el, illetve azt fogadják el, amit hihetőnek és elfogadhatónak ítélnek. Más részeket pedig csak allegorikusan értelmeznek, vagy éppen azt gondolják, hogy Isten az évszázadok során néhány dologban már megváltoztatta a véleményét – hiszen azt nyilván Istennek is be kell látnia, hogy haladni kell a korral… 

5.5 THIATIRA – A SZERTARTÁSOS

A negyedik levél a thiatirai keresztények típusát mutatja be. Jézus megdicséri a szeretetüket, szolgálatukat, hitüket és jó cselekedeteiket, de meginti őket, amiért súlyos tévtanításokat fogadnak el, melyek eltérnek a Bibliától. Megtérésre szólítja a thiatirai gyülekezetet, amiért szabadjára engedik a hamis tanításokat, a hívőket pedig azért, mert követik azokat. Emellett megdicséri azokat a thiatirai keresztényeket, akik nem fogadják el a tévtanításokat. Fontos tehát ismerni a Bibliát, összevetni az adott közösség tanításaival, szokásaival, és ez alapján eldönteni, hogy kövessük-e azokat vagy sem.

A thiatirai kereszténység a középkorban alakult ki. A Római Birodalom korábbi vezető szerepét a civilizáció felett a birodalom bukását (476) követően a római egyház vette át. Bár az államhatalom, mely a kereszténységet összevegyítette a pogány vallással, megszűnt, a római egyháznak esze ágában sem volt ezen változtatni, ehelyett mindinkább megerősítette a kialakult vallási gyakorlatokat. A thiatira szó jelentése: folyamatos áldozat, ami az egyre szertartásosabb egyházi gyakorlatok bevezetésére vonatkozik. Ennek folyamán a dogmák, hagyományok és a szentek tisztelete fokozatosan egyre fontosabbá vált a Biblia tanításainál.

A római egyház magát katholikos-nak, azaz egyetemesnek nevezte, amivel eleinte azt kívánták kifejezni, hogy a keresztény hit az egész világ számára elérhető és érvényes. Ekkor még nyomokban emlékeztetett az eredeti keresztény tanításokra. Nem volt még a mindenki felett álló pápa, és nem volt még kötelező a papi nőtlenség sem. A mai miseszertartás még nem létezett, helyette a bibliai Úrvacsora volt gyakorlatban. Nem volt csecsemőkeresztség, a keresztények felnőttként, saját hitből merítkeztek alá és születtek újjá. Az új tanításokat azonban néhány generáció után már szent hagyománynak állították be, még ha ellentétben álltak is a Biblia tanításával. Az 4-5. században általánossá vált a katolikus kifejezés, amit akkor már a teljesen elkülönített felekezetre alkalmaztak, mely elutasította az eredeti keresztény felekezeteket, és azt kezdte tanítani, hogy csak a katolikusok nyernek örök életet. A katolikus egyház magát a Bibliát is kibővítette, az új részeket is Istentől ihletettnek minősítették, és ezek ma is szerepelnek a Bibliájukban.

Jézus a levélben megemlíti Jezabelt, aki Izrael királynéja volt, de eredetileg egy pogány nemzetből származott. A pogány Baál istenség imádatát kényszerítette rá Izrael népére, elszakítva őket az élő Istentől és az igazi istentisztelettől, az igaz prófétákat pedig megölette. Ugyanezt tette a középkorban a római katolikus egyház a kereszténységgel: a bevezetett dogmákkal és hagyományokkal elválasztották a népet a bibliai hittől, akik pedig nem hódoltak be, azokat tömegével végezték ki. A katolikus tanokkal egyet nem értő keresztények üldözése és kivégzése ekkor már intézményesített formában folyt, az ún. "szent inkvizíció" által. A katolikus egyház, mely korábban megkülönböztette és elhatárolta magát az eredeti, Krisztusi Egyháztól, üldözte a többi keresztényt azzal az indokkal, hogy azok elszakadtak az egyetemes katolikus tanításoktól.

A thiatirai kor egyenes következménye volt a pergamoni kornak. A köztük lévő átmenet jól szemlélteti, hogy a hit eltorzulása nem egyszerre történik. Először jön a pergamoni kompromisszum, amikor "csak egy kicsit" engedünk a tévtanításoknak, ezzel a kényelem és a társadalmi előnyök kedvéért réseket nyitunk a hitünkben. Majd ezt törvényszerűen követi a thiatirai állapot, ahol már eluralkodnak a hamis tanítások és a bálványimádás. Mai értelemben akkor beszélhetünk bálványimádásról, amikor valami vagy valaki olyan túlzott jelentőséget kap az életünkben, mely átveszi az értékrendünk irányítását, ami miatt Jézus Krisztus háttérbe szorul.

A középkorban a hívőknek nem lehetett Bibliájuk, kizárólag csak a papoknak, az is latinul, hogy még véletlenül se értse meg más, hogy mi van benne. Pedig bizonyára akkor is sok olyan katolikus hívő volt, akik őszintén szerették volna az Urat szolgálni, de az élő Isten helyett félrevezető hamis tanításokkal találkoztak. Az embereknek abban kellett hinniük, amit a papok mondtak nekik. Így fordulhatott elő pl., hogy a keresztes hadjáratok során Isten nevében mészároltak le embereket. Ma azonban már mindenkinek lehet Bibliája, ne szalasszuk el a lehetőséget az Ige tanulmányozására!

Jézus a földi tartózkodása idején személyesen is bírálta azt a vallási irányzatot, mely a saját maga által kitalált hagyományokat a Szentírással egyenértékűnek tartotta (Jézus idejében a farizeusokra volt ez jellemző) :

...s erőtlenné tettétek az Isten Igéjét a hagyományotokkal. Képmutatók, jól prófétált rólatok Ézsaiás, amikor így szólt: Ez a nép ajkával tisztel engem; szíve pedig távol van tőlem. Pedig hiába félnek engem, ha olyan tanításokat tanítanak, amelyek emberi parancsolatok. (Máté 15:6-9)

Isten előre látta, hogy ha az Igéhez bármit hozzátesznek az emberek, annak az lesz a vége, hogy nem tudják majd betartani:

Semmit se tegyetek az igéhez, amelyet én parancsolok nektek, se el ne vegyetek abból, hogy megtarthassátok az Úrnak, a ti Isteneteknek parancsolatait, amelyeket én parancsolok nektek. (V. Mózes 4:2)

5.6 SÁRDIS – A NÉVLEGES

Az ötödik levélben a sárdisi keresztény típussal ismerkedhetünk meg. A sárdisi levél Jézus egyik legkeményebb üzenete: egy élőnek tűnő, vagyis külsőre sikeres, jó hírnevű keresztény közösség Isten szemében lehet teljesen halott. Jézus úgy fogalmaz, hogy halottak, bár a nevük jelentése az, hogy élő. A sárdis szó ugyanis túlélőt, maradékot jelent. A sárdisi keresztény belső hitélete elhalt, nem olvassa a Bibliát, nem érti, mit jelent az Úrral való élő kapcsolat. Kereszténynek tekinti magát, de nem érti, nem érzi ennek jelentőségét. Az egyháztagság számára csak formalitás, tartalom nélküli vallásosság, ún. vasárnapi kereszténység. Az élete valójában semmiben sem különbözik egy nem hívő ember életétől, miközben úgy hiszi, hogy az egyháztagsága önmagában is automatikus belépő a mennybe.

A többi gyülekezet esetében olvasunk különböző hatásokról, amelyek rossz irányba vitték őket, mint a megfelelő vezetés hiánya, a hamis tanítók, világi ideológiák, vagy éppen a jólét. Sárdisban azonban semmi ilyen nincs, ők egész egyszerűen elaludtak. Talán magyarázható ez azzal, hogyha a hívek nem hitből lesznek az egyházuk tagjai, hanem "annak születnek", mivel kisbabaként keresztelik meg őket. 

Jézus a levélben egyetlen dicsérő szót sem szól a gyülekezetre. Megemlít néhány egyént, akiknek valódi, élő hitük van, akik nem képmutatók, nem csak vasárnap beszélnek a hitről, hanem a hétköznapokban is aszerint élnek. Magát a közösséget azonban nem dicséri meg semmiért, hanem felszólítja őket, hogy emlékezzenek arra, mit is jelent a kereszténység valójában, és térjenek meg.

A sárdisi keresztény típus a reformáció korszakában alakult ki (1517-től). Luther Márton római katolikus szerzetes a Biblia tanulmányozása során felfedezte az eltéréseket a katolikus tanítások és Szentírás között. Azt vallotta, hogy el kell vetni minden olyan egyházi szokást, amit a Biblia nem támaszt alá. Megpróbálta a katolikus egyházat az Igén keresztül megreformálni, megtisztítani. Eredeti célja tehát nem egy önálló felekezet létrehozása volt, de miután a reformokat illetően kemény falakba ütközött, elhatárolódott a katolikus egyháztól. Luther írásai nyomán tömegek fordultak el az Igével szemben álló tradícióktól, a képek, szobrok imádatától, a Mária-kultusztól. Ezekből a hívőkből alakultak ki a protestáns egyházak.

A reformáció tehát egy kísérlet volt a bibliai hit helyreállítására az egyházban. Valóban nagyon ígéretesen indult, vissza akart térni a bibliai alapokhoz, azonban a kezdeti lángolás után megrekedt, nem ment végbe a teljes megújulás. Luther ugyanis nem teljesen az eredeti keresztény alapokhoz tért vissza, tulajdonképpen megállt valahol félúton. Megőrzött több igeellenes egyházi gyakorlatot, pl. nem vetette el a csecsemőkeresztséget, megőrizte a mise külsőségeit (papi ruhák, oltár, gyertyák), és megengedte, hogy a vallásos festmények és szobrok továbbra is a templomokban maradjanak "szemléltető eszközként". Ami pedig a legfontosabb, nem vezette vissza a Szent Szellemről szóló tanításokat az egyház életébe, így a protestáns egyházakban ugyanúgy nem működött a Szent Szellem ereje, mint a katolikus egyházban. Szent szellem nélkül pedig a megújulás eleve kudarcra volt ítélve.

Az évek során jelentősen változott Luther álláspontja a más vallásúakkal szemben. Kezdetben elítélte az üldözésüket, azt vallotta, hogy nem erőszakkal, hanem szeretettel és érvekkel lehet valakit rávenni arra, hogy másképpen higgyen. Később azonban, amikor látta, hogy sem a zsidók, sem az anabaptisták nem csatlakoznak az ő reformációjához, kemény álláspontra helyezkedett velük szemben. A tanácsára sok anababtistát kivégeztek, és zsidó falvakat égettek fel. A későbbiekben az ő írásai is befolyásolták Hitler ideológiáját.

A reformáció során végül túl fontosakká váltak az egyes emberek neve köré épített tanítások, irányzatok. Ennek következtében több protestáns egyház is létrejött, így a hívők elhatárolódtak egymástól, pl.: evangélikus egyház (luteránusok), református egyház (kálvinisták), anglikán egyház. Végül pedig a protestáns egyházak ugyanúgy államegyházakká váltak, mint a katolikus, így többé nekik sem volt szükségük arra, hogy a hívőket az Igén keresztül vonzzák be az egyházba.

5.7 FILADELFIA – A HŰSÉGES

A hatodik levél a filadelfiai keresztényekhez szól. A filadelfiai szó jelentése: testvéri szeretet. Más keresztény típusok hajlamosak az egyházi közösségüket csupán vallási intézménynek látni, a filadelfiai típus ezzel szemben családként tekint a gyülekezetre. Számára a többi hívő nem csupán padtárs, hanem valódi testvér, akikkel egymás terhét hordozzák. A filadelfiai keresztényeknek a történelmi egyházakhoz képest kevés politikai erejük, befolyásuk van, de nem is erre, hanem teljes egészében Isten kegyelmére és erejére akarnak támaszkodni minden élethelyzetben, megpróbáltatásban. Türelmesen várják Isten tervének, ígéreteinek beteljesülését az életükben. A hitükkel kapcsolatban vagy morális kérdésekben nem kötnek kompromisszumot az aktuális világnézeti trendekkel, még akkor sem, ha emiatt háttérbe szorulnak vagy gúny tárgyává válnak. Számukra ugyanis a Biblia nem csupán elmélet, hanem a mindennapi életvezetésük alapja. Isten Igéjét szó szerint értelmezik, nem tesznek hozzá, és nem is vesznek el belőle semmit, vagyis a Biblia minden részét érvényesnek tartják a mai emberekre nézve is.

Jézus a filadelfiai keresztényeknek megígéri, hogy megtartja őket az utolsó időkben, a világot érő nagy megpróbáltatások idején is. Intést nem fogalmaz meg velük szemben, csak dicséretet. Nem kér tőlük mást, mint hogy maradjanak olyanok, amilyenek.

A filadelfiai kereszténység kialakulása az evangéliumi ébredésekhez köthető (1700-as évektől). (Az "evangéliumi" nem összekeverendő az "evangélikus" egyházzal, mely a reformáció idején létrejött egyik felekezet, lásd a sárdisi levél bemutatásában.) Az evangéliumi kereszténység a protestantizmuson belül alakult ki, ám a történelmi államegyházak hibáiból okulva, a Jézus által alapított eredeti Egyház tanításaihoz kíván visszatérni, ahol nincsenek plusz hagyományok és szertartások, csak a Biblia. Azt vallják, hogy a kereszténységbe nem lehet beleszületni, hanem mindenkinek szüksége van egy személyes döntésen alapuló belső fordulatra, azaz a megtérésre, majd pedig újjászületésre. Meggyőződésük, hogy a megváltás kizárólag úgy lehetséges, ha elfogadjuk Jézus Krisztus értünk tett áldozatát. Az üdvösséghez a saját hiten felül Isten kegyelme szükséges, nem pedig az egyház közvetítése. Az evangéliumi hívők kötelességüknek érzik, hogy ezt az üzenetet megosszák másokkal (evangelizáció).

Az evangéliumi kereszténységen belül napjaink egyik leggyorsabban növekvő irányzata a karizmatikus mozgalom. A karizmatikus keresztények még egy lépéssel közelebb járnak az eredeti apostoli Egyház működéséhez, mivel a hitéletükben a Szent Szellem erejére, vezetésére támaszkodnak, amivel kapcsolatban a keresztények évszázadokon át közömbösek voltak. Hisznek abban, hogy a Szent Szellemtől kapott karizmák, azaz kegyelmi ajándékok (mint pl. a gyógyítás vagy a prófétálás) ma is működnek a hívők életében.

A karizmatikus gyülekezeteket nem szabad összetéveszteni olyan szektákkal, melyek célja csupán az emberek kifosztása, s ezzel sajnos lejáratják az igaz keresztény gyülekezeteket is. Való igaz, hogy a Biblia szerint az adakozás, illetve a tized fizetés egyik fő célja magának az egyháznak a fenntartása, mivel az nem függhet az államtól, hanem csakis Istentől, illetve a saját tagjaitól. Azonban mindenféle adakozásnak, tized fizetésnek a hívők saját hitéből és szabad akaratából kell származnia, különben semmit nem számítanak Isten előtt. Olyan szervezethez tehát nem szabad csatlakozni, ahol mindezeket kötelezővé teszik. Mielőtt bármilyen kereszténynek mondott mozgalomba belemerülnénk, meg kell győződni arról, hogy teljes egészében a Biblián alapszik-e, s ha nem így van, akkor óvakodni kell tőle.

5.8 LAODICEA – A LANGYOS

A hetedik és egyben utolsó levél a laodiceai gyülekezethez szól. A laodiceai kereszténység napjaink jóléti társadalmaiban alakult ki (kb. a 20. század második felétől). Ez az utolsó korszak az Egyház történetében. Azt hinnénk, hogy a békés és biztonságos országokban a hívők számára Isten lehet az első, valójában azonban ennek épp az ellenkezője a helyzet. A laodiceai keresztények jólétben, kényelemben élnek, de ez nem hálaadásra készteti, hanem elbizakodottá, önelégültté teszi őket. Azt hiszik, hogy Isten már semmit nem tud nyújtani a számukra, mivel ők maguk már mindent elértek. A keresztény közösségüktől is csak egyfajta wellness szolgáltatást várnak: legyen büfé, kényelmes székek, profi zene és olyan prédikáció, ami nem zavarja meg az ő fogyasztói életmódjukat. Fogalmuk sincs róla, hogy Isten szemében valójában nyomorultak, szánalmasak, szegények, vakok és mezítelenek. 

A laodicea szó jelentése: az ember dönt, uralkodik. A laodiceai keresztény maga dönti el, mire van szüksége, nem figyel oda a Biblia tanításaira. Nem arról van szó, hogy nem tudna megváltozni, hanem arról, hogy nem akar. 

Laodicea gazdag város volt annak idején, jelentős aranytartalékkal, de ezt az áldást nem Istennek tulajdonították, hanem saját maguknak. A gazdagságukat luxus ruhák készítéséből és egy bizonyos szemgyógyító kenőcs készítéséből szerezték. Jézus azonban meginti a laodiceai keresztényeknek, hogy ne saját magukban bízzanak, a gazdagságukban vagy a képességeikben, hanem fogadják el azt, amit Ő kínál nekik. Az első, amit Jézus felkínál: a "tűzben próbált arany", mely a próbák és nehézségek között megedződött, tiszta hitet jelenti. A laodiceaiak kényelmes élete nem vezetett ilyen hithez, az övék olcsó, felszínes vallásosság volt. Jézus kínál továbbá "fehér ruhákat", ami a megszentelődést jelenti a Bibliában, és olyan "szemkenőcsöt", ami felnyitja a szemünket a valódi állapotunkat illetően.

A laodiceai keresztények amolyan "se hideg, se forró" hívők: nem utasítják el Istent (nem hidegek), de nincs bennük tűz (nem forrók) – tehát langyosak. Ez a hasonlat szintén nagyon jól illett Laodiceára: nem volt vízforrásuk a városon belül, ezért hosszú csatornarendszeren keresztül jutottak vízhez, hideg és meleg vizű forrásokból. Mire azonban a hideg és a meleg víz a csatornán keresztül a városba ért, már mindkettő csak langyos volt. Az ott élők számára mindennapos probléma volt tehát a langyos víz, így nagyon is jól értették Jézus hasonlatát: amilyen érzés a langyos víz a szájban, olyan a langyos keresztény Jézusnak: kiköpni való, hasznavehetetlen.

Laodicea a külső vízforrások miatt katonailag is sebezhető volt: egy esetleges támadásnál az ellenségnek nem kellett volna harcolni, elég lett volna a város vízellátását elvágni, majd megvárni, hogy városlakók megadják magukat a vízhiány miatt. Ez rávilágít a laodiceaiak legnagyobb önbecsapására: miközben büszkén hirdették, hogy mindenük megvan, a valóságban teljesen kiszolgáltatottak voltak, a túlélésük külső forrástól függött – pontosan úgy, ahogy Jézus Krisztustól is függnek, még ha ezt a nagy jólétben el is felejtették. 

Jézus a laodiceai keresztényekről semmi jót nem mond. Viszont meglepő módon épp nekik mondja azt, hogy szeretetből feddi őket. Azt kéri, térjenek meg, és engedjék be Őt az életükbe, s ha megnyitják előtte az ajtót, akkor bemegy hozzájuk és velük vacsorázik. Ez a csodálatos ígéret külön a laodiceaiaknak szól. A közös étkezés a bibliai kultúrában szent dolognak számított: ha valakivel egy asztalhoz ültek, azzal kifejezték, hogy közösséget vállalnak vele. Jézus tehát nem felületes látogatást ígér, hanem mély, meghitt együttlétet. Jézus az asztalközösség képével hívja a langyos keresztényt a vele való szeretetkapcsolatba. Bár a levél az egész gyülekezetnek szól, ez az ígéret személyes: bárki dönthet úgy, hogy kinyitja az ajtót Jézus előtt.

Jézus az ajtó előtt áll – ez vonatkozhat az elragadtatásra is, mely közel van, s ezzel zárul majd le az utolsó egyháztörténeti korszak. 

5.9 GYÜMÖLCSÉRŐL ISMERNI MEG A FÁT

Azoknak, akik az Istenhez vezető utat keresik, komoly fejtörést okoz, hogy miért van annyiféle vallás, mi a különbség köztük, és melyiknek higgyenek. Sokak szerint minden vallás Istenhez vezet, a különbség csak a részletekben van. Azonban az egyes vallások valójában sok lényegi kérdésben éppen az ellenkezőjét állítják, s egyértelmű, hogy két ellentétes állításból nem lehet mindkettő igaz. Ha pedig egy vallás részleteiben hamis, akkor összességében is az, így nem vezethet Istenhez. Erre találunk példát még a keresztény színezetű vallások között is, pl. amit a Jehova tanúi mozgalom állít Jézus Krisztusról. Szerintük Jézus az emberként való megszületése előtt Mihály arkangyal volt, s a feltámadása után újra Mihály arkangyal lett, akit Isten 1914-ben királynak nevezett ki a mennyben. Hiába hasonlít tehát egy vallás összességében a kereszténységhez, ha lényegi kérdésekben mást tanít. Ugyanígy más vallások is vannak, melyek Isten létezéséről tanítanak, miközben fontos részletekben ellentétes állásponton vannak.

A muszlimok állítása szerint az iszlám vallás ugyanabban az Istenben hisz, mint a keresztények. Az Allah név arabul azt jelenti: az Isten. Az iszlám vallást a 7. században alapította Mohamed próféta, akinek korábban már volt alkalma megismerni a Biblia tanításait. Majd, állítása szerint, megjelent neki Gábriel arkangyal, hogy átadja Allah szavait, s Mohamed ennek alapján írta meg a Koránt.

Az iszlám vallásban rengeteg olyan elem van, ami nagyon hasonlít a zsidó-keresztény tanításokra, de ugyanazok az elemek mégis teljesen más kontextusba vannak helyezve (pl. Isten próbára tette Ábrahámot, hogy hajlandó lenne-e feláldozni érte a fiát, ám a fiú, akiről szó van, a Biblia szerint Izsák volt, az iszlám hit szerint pedig a másik fia, Ismael, akitől később az arab nemzetek származtak). Az iszlám nézőpontja szerint Mohamed tanításai nem azért hasonlítanak a kereszténységhez, mert onnan vette át őket, hanem mert Isten neki is ugyanazokat nyilatkoztatta ki. A különbségek pedig szerintük abból adódnak, hogy a Biblia tanításait elferdítették az évszázadok során.

Keresztény szemmel megdöbbentő, amit az iszlám vallás tanít a messiásról és a világ végéről. Látható, hogy a keresztény és az iszlám jövőkép alapjaiban tér el egymástól, holott a szereplők nagyjából egyeznek. A muszlimok szerint a messiás neve al-Mahdi, aki Mohamed próféta leszármazottja. Szerintük Jézus csak egy próféta, akit nem feszítettek keresztre, hanem Isten felemelte őt magához, és Mahdi után ő is visszatér majd a világ végén. Tanúsítani fogja, hogy ő nem Isten fia, nem feszítették keresztre, így nem is támadt fel, s hogy valójában Mahdi a messiás. Jézus széttöri majd a kereszteket, megtiltja a disznóhús fogyasztását, és az iszlámra téríti az embereket. Akik nem akarnak áttérni, azokat megölik. Jézus fogja vezetni a harcot az Antikrisztus (ad-Dedzsál) ellen is, akit végül megöl a lándzsájával. Mindezek után, al-Mahdi Jézussal az oldalán kormányozza majd az egész világra kiterjedő iszlám kalifátust.

A mérsékelt iszlám hívők azt állítják, hogy az iszlám a béke vallása, és a radikális iszlamisták valójában nem az igazi iszlámot képviselik. S valóban azt látjuk, hogy a kisebbségben élő muszlimok békében élnek más kultúrák társadalmaiban (pl. Magyarországon).

Ám az is látható, hogy azokban a nyugati országokban, ahol már nagyobb arányban vannak jelen, nem épülnek be a társadalomba, hanem elszigetelt negyedek jönnek létre, mivel a kialakult közbiztonsági problémák miatt az eredeti lakosok sorban elköltöznek. Ezután a rendkívül magas népszaporulatuk következtében egyre dominánsabbá válnak, így az érintett országok pár évtized alatt muszlim többségűvé válhatnak. A befogadó ország hatóságainak egyre nagyobb kihívást jelent megakadályozni az iszlám saría törvények bevezetését az elszigetelt muszlim negyedekben. A saría törvények nem összeegyeztethetők a modern kori törvényekkel. Ha egy férfi megöli a feleségét, megúszhatja anyagi kártérítés fizetésével, de halálra kövezik a hűtlen feleségeket, és szintén halálbüntetés jár az iszlám hit elhagyásáért.

Azokban az országokban pedig, ahol a kormány nem tudja kontrollálni a közbiztonságot és az igazságszolgáltatást, mint pl. Nigéria, Afganisztán, Pakisztán vagy Szomália esetében, már a saria törvények uralkodnak, és az irányító szerepet átveszik a radikális iszlám szervezetek, melyek nem tűrnek meg más vallásokat maguk körül, így bekövetkezik az fegyveres dzsihád (azaz "szent háború"). A dzsihádisták azt gondolják, hogy ha háborúkat szítanak és gyilkolnak, azzal a Mahdi és Jézus számára készítik elő az utat, s így felgyorsíthatják az iszlám világhatalom beteljesülését. Mivel szerintük a végén úgyis mindenki muszlim lesz vagy meghal, így azzal csak "tisztítják a terepet", ha már most megölik azokat, akik nem akarnak áttérni az iszlámra.

A radikális iszlám szervezetek (pl. ISIS terrorszervezet) által uralt területeken már kisiskolás kortól zajlik a jövő dzsihádistáinak kiképzése. Ezeket a gyerekeket már egész fiatalon ki is küldik a harctérre, mivel az a tapasztalat, hogy rájuk nem lőnek a nyugati országok katonái. Az a katona, aki egy gyerekkel találja szemben magát a harctéren, eldöntheti, hogy megöleti magát, vagy azzal a tudattal él tovább, hogy gyereket ölt. Sajnos a hírekben mindebből csak annyit hallani, hogy katonák arab gyerekeket, vagy nőket mészároltak le, arról nem szólnak, hogy bizony náluk is fegyver volt, és lőttek.

A radikális iszlám nem csak muszlim országokban vívja "szent" háborúját a más vallásúak ellen, hanem az öngyilkos terroristák által szerte a nagyvilágban gyilkolnak. Ezek az öngyilkos terroristák szívesen halnak meg, mivel az iszlám vallás azt ígéri, hogy "mártírhaláluk" esetén a paradicsomba kerülnek, ahol égi szüzek várják őket szexuális szolgáltatásaikkal.

Természetesen az iszlám vallásúak többsége nem gyilkos és terrorista, de a terroristák ennek a vallásnak a nevében követik el a terrorcselekményeket. Elsősorban magának az iszlám világnak kellene lépéseket tenni a terrorizmus ellen, ha változtatni akarnak az iszlám megítélésén, hiszen az egész vallásukat lejáratja, ha ilyen szörnyűségeket engednek a világra.

Keresztény szemmel nézve erősen vitatható, hogy a Korán tartalma valóban Isten kijelentése lenne, hiszen több helyen a zsidók és a keresztények kiirtására biztat, amit Isten biztosan nem tenne. Ez nem jelenti azt, hogy a Mohamed által leírt természetfeletti találkozás feltétlenül hazugság, de gyanús, hogy nem Isten áll a találkozás hátterében. S ha Allah mégsem azonos Istennel, akkor vajon ki ő? Ki akarhatott egy olyan vallást létrehozni, amely pusztítja Isten választott népét és Jézus követőit? A Biblia alapján ez a Sátán célja.

Amikor tehát az egyes vallások között próbálunk eligazodni, érdemes azt megvizsgálni, hogy melyiknek milyen gyümölcsei vannak a követői életében. Vajon melyik vallás lehet az igaz: amelyik gyilkost csinál az emberekből, vagy amelyik a bűnösöket jóvá formálja?